2017. március 25. szombat
Kellemes napot kívánunk!
Home | Magazin | Egyéb | Teca néni művészpalántái

Teca néni művészpalántái

Alapozzunk…

Nagy meglepetés és még nagyobb öröm érte Sulyok Terézia festőművészünket, amikor a 2013 december végi hajrá kellős közepén megcsörrenő telefonjába mindössze ennyit árult el egy női hang: a Józsefvárosi Galériából hívom, jó hírem van, de nem árulom el, küldtünk részletes e-mailt. Teca néni szeme erre a szokásosnál is jobban kezdett csillogni, s míg nagy izgalommal hazafelé sietett, élénk emlékképek tolultak elé, mily buzgón készültek kis tanítványai a Weöres Sándor 100. születésnapja tiszteletére Száncsengő címmel meghirdetett Mikulásváró rajzpályázatra. Sorra születtek a szebbnél szebb alkotások, alig tudott dönteni, melyik legyen az a 12, amely végül a borítékba kerül és elindul a fővárosba – tarolni. Merthogy bizony a pályamunkákat elbíráló gyermekkönyv illusztrátorok a tatai kisdiákoknak ítélték az országos első helyet. Bélik Eszter, Illés Bars, Kele Júlia, Komáromi Emma, Kurcsik Flóra, Lőke Fanni, Szabó Eszter, Szabó Johanna, Tasnádi Bálint, Török Hunor  és  tanító nénijük joggal húzhatja ki magát, hiszen a pályázatra 42 intézményből mintegy 650 beadvány érkezett, s a szakmai zsűri korosztályonként csak 3-3 oklevelet osztott ki.

Lám, megérte, dőlhet ilyenkor hátra a pedagógus! Hát érdemes volt beküldeni, bízni benne, hogy nekünk is sikerülhet. Lám, megérte vállalni a többletmunkát. Megéri odahajolni, buzdítani, buksit simogatni, szelíden segítő kezet nyújtani, ha egy rakoncátlan vonal épp nem az elképzelt helyére kanyarodik. Igenis foglalkozni kell velük már az óvodában, alsóban! Akármennyire is gyakorlott az ember, s akármennyire is bízik abban, hogy jó úton jár, amikor feketén-fehéren áll előtte, hogy Tatára kerül a pálma, bizony csak elérzékenyül és hálát ad a sorsnak, hogy minden nehézsége ellenére ezt a pályát választotta. Lám, látja az Úr a mindig igyekvőket!

Fessünk…

–   Gyakran pályázunk – kezd mesélni Teca néni sugárzó arccal, miközben elém teríti a 12 elismert alkotást – jót tesz nekik is, nekem is. A gyerekeknek kihívás, a tanárnak szakmai visszajelzés. Nézd, ez a két díszkeret itt milyen jól sikerült! – Mutat lelkesen tanítványai munkájára – A Mikulásos foglalkozást verselemzéssel kezdtük, a ritmusra helyeztük a hangsúlyt. Megfigyeltünk, hányszor, hogyan tér vissza a refrén, és megterveztük, hogy ezt miként tudjuk átültetni a művekbe. Megbeszéltük, hogyan lehet a ritmust a festészet eszközeivel kifejezni.  Ez volt a fő szempont: a formaritmus, a színritmus. Visszatértünk a vershez: a sötétségből jön a száncsengő. Hogyan tudod elképzelni? Munkánkat egy különleges technikával fűszereztük: falfestékkel alapoztunk, s erre más hatású lett a ceruzarajz, emiatt ilyen különleges a végeredmény. A régi akvarell papíromat nem dobtam ki, színfoltok voltak rajta, azt is felhasználtuk. Tanulságos volt látni, hogyan bánnak a gyerekek az előkészített anyaggal. Nem tűntették el, ha volt rajta mondjuk egy szép zöld vagy narancs összefolyás. Nem maszatolta be, mellé illesztette a sajátját. Beleépítette a kompozícióba. Élt és élni hagyott. Úgy teremtett, hogy közben nem rombolt. Csak épített. Hát ez a cél.

–   A keretezős ötlet honnan jött?

–   Mindig felhívom a figyelmüket rá, mert a komponálásnál sokszor hiba, hogy csak a rajzlap sarkába rajzolnak a gyerekek, nem használják ki a teljes rendelkezésre álló teret. A keret kiemeli a rajzot. Előtte készítettünk fekvő díszeket síkidomokból, amiket fel tudtak használni. Itt-ott meg is jelennek, ritmikusan.

–   Nem lehetett könnyű választani.

–   Volt vagy negyven rajzunk! – idézi fel mosolyogva – Néhány gyermeket nagyon sajnáltam, mert nem sikerült befejezniük. Ezt is meg kell tanulni, a pályázatoknál bizony rövidek a határidők. Egy-egy alkalommal három-négy órát vonunk össze, ez ideális esetben egy teljes délután, de van, ahol a kötelező tanulóidő miatt csak később kezdünk, s abba kell beleférjen a ráhangolódástól az alkotás folyamatán keresztül egészen a keretezésig minden, a száradásról nem is beszélve, hiszen sehol nincsen olyan műtermünk, ahol a rajzokat a foglalkozás után is elő lehetne hagyni. Válogatáskor az ember igyekszik objektív lenni, ám a rajzcsokrot mégis együtt kell mérlegelnie. Legyen közte érettebb vonalvezetés, de jelenjen meg a gyermeki juxtapozíció is, legyen naiv és őszinte, színes és harmonikus. Persze a gyermeknek meg kell szoknia a szubjektív megítélést is. A városi versenyen például az aprólékosan kidolgozott műveket ismerték el most legutóbb, s a színesebb, művésziesebb pályázatok nem nyertek díjat. De ez belefér. Ettől művészet a művészet. Mindenki a saját belső tükrén át nézi. A karácsonyi oroszlányiba is mindig bekapcsolódunk, ott sok elismerést kaptunk a színes rajzokra is az idei tanévben.

–   A gyerkőcök egyébként ismerik egymást? Egy csoportba járnak?

–   Páran. Több csoportból válogattam össze a rajzokat, mivel több intézmény tanulóit oktatom különböző helyszíneken. Ennek kényelmi okai vannak. Mindenkinek jobb így: szülőnek, gyereknek, iskolának. Még nekem is, mert napközben mozgásban lehetek J. Pályázni viszont tudtunk együtt, mert bár a nagy létszámú iskolákban, mint a Vaszary és a Kőkúti, ugyan helyben tartjuk az órákat, mindenki a Menner Bernát Művészeti Általános Iskola növendéke. Elégedett vagyok, ebben a tanévben akárhová pályáztunk, mindenütt díjazottak lettünk. Eck Viktória II. helyezést ért el a Tata és Környéke Turisztikai Egyesület „Magyarország tájain” c. rajzversenyen. Prohászka Eszter rajzát pedig több száz pályázó közül választották a legjobb 12 közé az Európai Parlament Tájékoztatási Irodája által meghirdetett 2014 Otthonunk, Európa c. országos rajzversenyen, és alkotása szerepel a képekből összeállított naptárban is. Karácsonyi képeslap címmel szerveztek egy megyei rajz pályázatot, oda iskolánként nyolcat lehetett benyújtani, ebből hét díjat el is hoztunk, lett első, második, harmadik helyezettünk.

–   Ezeket láttuk a művelődési házban kiállítva?

–   Az egy másik, a városi rajzverseny volt a Móricz Zsigmond Városi Könyvtár szervezésében. Tavaly két előkészítő csoportom is volt, az ő esetükben sokkal jobban résen kell lenni minden ecsethúzásnál, nem tudtunk annyit pályázni, fárasztó év volt, most viszont beérett a gyümölcs, mert belőlük lettek a legügyesebb versenyzők. A Fürdő utcai, a Bartók és a Geszti óvoda vett részt a foglalkozásokon, havonta egyszer találkozunk, többnyire nagycsoportosok, de be-beszivárognak kisebbek is.

–   Hány növendéked van összesen? Fiúk-lányok jönnek, vegyesen?

–   Igen, a lányok türelmesebbek, figyelmesebbek, a fiúk eredetibbek, átütőbbek. A Fazekasból most egy-két fiú visszajött, hogy ők még járnának, ez nagyon jó.  Ötvenen tanulnak nálam intézményi keretek között, néhányan megkeresnek magántanárként, de arra a sok teendő mellett már nem nagyon jut időm. Van anyuka is, aki beiratkozott, lenne rá igény a felnőttek körében is, jobban oda kéne figyelni rá. Időnként van felnőtt csoportom, most például hétfőnként tartok nekik foglalkozást. A festészeti tanszak a Fazekasban indult, utána kerültünk át a Mennerhez. Nagyon komoly elvárásoknak kell megfelelnünk. Az előkészítő műhelyt külön tanteremben kellene tartani, fel kell állítani a festőállványt, kiteszem a faliújságra a rajzaimat, itt hagyom a csendéletet, megtűrt a dolog, ennek is örülök, hogy van, nem panaszkodom, de ez sokszor nem pénzkérdés.

–   Mindenkinek ugyanazt oktatod, vagy létezik festő-csoport és külön krétarajz osztály?

–   Meggyőződésem, hogy a grafikát és a festészetet nem lehet külön választani. Én ezt, ha tetszik, holisztikusan látom. Nincs olyan, hogy ha már tudsz kockát rajzolni, akkor elővesszük a festéket. Igenis be kell vállalni a kockázatot és a kisgyerek kezébe is oda kell adni a megfelelő eszközt, természetesen ehhez kell a jó módszertan és a kiscsoportos oktatás lehetősége. Húszas, harmincas osztályban nem lehet a selyemfestéket kiadni, megértem a rajzot oktató pedagógusokat. Ám itt a festészeten bizony minden technikát kipróbálunk. Ez az egyik minősítésemen is megdöbbenést keltett. Megkérdezték, hogy mertem az elsősök kezébe diópácot adni. Az enyéim bizony festenek üvegre, fára, selyemre. A kicsik emiatt sokkal ügyesebbek is, hiszen ők még bátrak. Ellentétben a nagyobbacskákkal, akik teljesen le vannak görcsölve, meg akarnak felelni, de nem tudják, hogyan. Le vannak szorítva, gúzsba vannak kötve, a mindennapi visszajelzések letörik a szárnyaikat. Itt meg újranövesztjük. A kreativitás lényege, hogy a meglevőt áthelyezed más területre, össze tudod kapcsolni az egyes területeket, mert a kereszt-asszociációk működnek. Korosabb diákok és felnőttek esetében tapasztalom, milyen nehéz ezt újra aktiválni. Itt minden olyan eszközt felhasználhat a gyermek, amely segíti abban, hogy belső élményét kifejezésre juttassa. Sokan megijednek: Elpacsálják a festéket! Igen, sok veszik kárba, de nézd meg azokat a színeket ott a faliújságon. Ezt ki nem hozom belőlük felsős korukban. Ők viszont, akik ezt csetlő-botló alsósként megtapasztalhatták, belekapaszkodnak az élménybe és örök életükben vezetni fogja őket, hogy igen, ezt is szabad, ezt is lehet és meg tudom csinálni. Belőlük lesznek azok a kiegyensúlyozott felnőttek, akik bármit a kezükbe vesznek, tudnak vele kezdeni valamit. Akik folyamatosan járnak hozzám, azok könnyen váltanak a technikák között. Aki kimarad és később visszatér, az már egysíkúan gondolkodik, borzasztó nehéz kimozdítani. Nála berögzülnek a tulajdonságok, megszokta, hogy a krétát hogyan használja és rettentő nehezen vált. Fontos, hogy a szülő tudatosítsa, milyen éltető talajt ad a gyermeke lába alá, ha művészeti oktatásra áldoz. Az igazgató úrnak volt egy nagyon jó mondata egy drogellenes konferencián, csak több helyütt el kellett volna mondani, hogy a művészeti iskolások között nincs statisztikailag kimutatható deviancia. Sokkal stabilabbak a gyerekek és az élet minden területén fel fogják használni, amit itt tanulunk: az arányérzéket, a térkihasználást, a ritmust, az összhangot, bármilyen hivatást válasszanak, vagy vegyük „csak” a legnemesebbet, hiszen szülőként néha átrendezzük a lakást, tortát díszítünk, polcot festünk. A héten nevettek a gyerekek, mert a régi rajzokat nem dobjuk ki, hanem lealapozzuk és újrahasznosítjuk. Ebből születik gyakran a legjobb rajz. Ez is egy élethelyzet. Tudja-e pozitívan szemlélni, ha valamilyen negatív helyzetbe kerül? Vagy valamit fel kell áldoznia egy új születésének reményében? Nézzük más szemszögből a helyzeteket. Olyan ez, akárcsak a lélektanban az újrakeretezés.

–   Évfolyamlétszám tekintetében hogy néz ki a festészet tanszak?

–   Az alsó a legnépesebb csoport, s a középiskolások az igazi kincseim. A művészeti oktatás egy különleges hidat épít növendék és tanár között, ismerjük és érezzük egymást, együtt haladunk. A szerepek nem annyira elkülönültek, mint a hagyományos iskolában, itt folyamatosan hatunk egymásra. Sajnos ez az építkezés néha korán félbeszakad, pedig idő kell, amíg két lélek elindul egymás felé.  Ám ehhez ma kevesekben van meg a türelem. Az a trend, hogy míg kicsi, menjen rajzolni, aztán átíratjuk zenére, végül felsős korában már jobb, ha nyelvórára jár. Ez a tipikus topmenedzser képzés, holott jó vezető abból válik igazán, aki érzelmileg is intelligens. Természetesen ahhoz, hogy nálunk jól érezze magát, kell a gyermek részéről is a belső szükséglet az önkifejezésre. Ezt nem lehet rákényszeríteni senkire. Hárman kellünk hozzá. A diák, a szülő és a pedagógus. Olyan ez, mint egy háromlábú szék. A gyermek érzi a késztetést, a szülő észre veszi és a gondjaimra bízza.

–   Milyen szülői elvárást tapasztalsz a munkáddal szemben?

–   Sokan jönnek, kérdezgetnek, segítenek, de nem fogalmaznak meg konkrét célokat. Az internet nyitottá teszi a szülőket. Akinek van ilyen irányú érdeklődése, odahaza is tudja fejleszteni a gyermekét. Sőt, a nagyobbacskák már saját maguk is kutatnak különböző kreatív oldalak után és kinyomtatják, megcsinálják, lelkesek tőle. De a szülőnek és a pedagógusnak nagy felelőssége, hogy irányítsa a gyereket, mert nagyon nem mindegy, hogy melyik oldalt nyitja ki. Tudjuk, hogy a gyermek egészséges fejlődésének feltétele, hogy mindennapi szinten legyen módja alkotni. Ez természetes igénye, ezért keresni kezdi a lehetőségeket. A mi feladatunk, hogy meglássuk az ilyen hajlamot és minőségi példát állítsunk elé. Évtizedekkel ezelőtt bebizonyították, hogy az az iskolarendszer, amelyik a sokrétű intelligenciának kizárólag az értelmi részét fejleszti, miként azt a hazai oktatásügy oly sok reform ellenére még mindig teszi, robotot termel. Matematika órán nehéz az érzelmekről beszélni, hogy a spirituális intelligenciáról már ne is szóljak. Kell a zene, kell a képzőművészet, kell a barkácsolás, az origami. Minden nap. És ezt sok szülő tudja, érzi, ezért jönnek. A gyerekek egyre kreatívabbak. Ez nem azt jelenti, hogy kreatívabbak, mint mi voltunk, azt viszont mindenképpen észre kell venni, hogy a kortárs szülő nem köti gúzsba a gyerekét. Persze az se jó, ha nem szab neki határokat. Mondok egy jó példát. Ha Döncike arra érez indíttatást kétévesen, hogy toalettpapírral körbetekerje az étkezőben a szék lábát, mert eltörött és be kell kötözni, akkor anya nem szól rá, hagyja, sőt még ragtapaszt is hoz, hogy feltegye az i-re a pontot és együtt örülnek az alkotásnak. A hetvenes-nyolcvanas években nem ez volt a jellemző. Bennünket a háborúban edzett generáció nevelt, nem dúskáltak. Minden ilyen jellegű indíttatást elfojtottak és csak a megszokott, változatlan rendet kellett és lehetett újrateremteni. A XXI. század elején Közép-Európában nem kenyérkérdés egy guriga papír, játszhatunk vele.

–   Szerinted mi az egészséges szülői reakció egy ilyen országos szintű elismerésre? Az ember érzi, hogy valami komoly dolog történt, ugyanakkor nem szeretné túlreagálni, meg akarja hagyni a gyermek belső motivációját az alkotásra.

–   Ez így helyes. A gyerek azért rajzol, mert szeret rajzolni, pont.  A tevékenység öröméért, l’art pour l’art teszi. Ne vegyük ezt el tőle holmi átmeneti ragyogás miatt. Ő még élvezi az életet, ezt kell megtanulnunk tőle. Szabadon szárnyaló képzelete sodorja, alkotó módon viszonyul a környezetéhez. A papírdoboz számára egyszer garázs, másszor autó, de ha zsinórt köt elé és vízre bocsájtja, akkor hajó. Míg el nem ázik. És ez így van rendjén, mindezt meg kell tapasztalnia. Nem kell a kád mellett lelkesen tevékenykedő gyerekre rászólni, hogy „Édes fiam, mit szöszmötölsz már megint, szét fog ázni az egész, aztán szedhetem ki a lefolyóból!” A gyereket békén kell hagyni. Ösztönösen tudja, mit csinál. Leonardót se nagyon tanította senki, viszont, ha nem hagyják, hogy órákon át a földön heverészve a vonuló felhőket bámulja, talán sose fedezi fel a perspektívát. Kicsit úgy érzem, a pályázatok inkább nekünk, felnőtteknek szólnak. Megerősítő üzenet, hogy jó irányba terelgetjük a csemetét.

–   Néha „terápiás szándék” vezérli a szülőt. Félénk a gyerek, a rajz majd bátorítja. Agresszív a gyerek, itt majd kiadhatja magából a félelmeit. Sikerül ez? Tapasztaltál a pályád során olyat, hogy a gyermek a foglalkozásoknak köszönhetően jelentősebb magatartás-változáson esett át?

–   Hogyne. Látványos fejlődéseket láttam. Mindegyikre van példa. Jár hozzám például egy olyan kisgyermek, aki egész egyszerűen nem tud húsz percnél tovább ülni a padban. Az érzelmileg kiegyensúlyozott, iskolaérett gyermek számára ez nem okoz gondot. Ez a gyermek viszont tele van energiával, nem bírja a kötöttséget, s ha elfáradt, akkor bizony feláll, jön-megy, szaladgál. Igen, zavarja az órát, sokan a legszívesebben inkább kiküldenék. De látom rajta, hogy tetszik neki, amit csinál. Itt akar lenni közöttünk. Ne feledjük, hogy éppen ez az a közeg, ahol a kezdetben ilyen nehézségekkel küzdő gyermeket fejleszteni, türelemmel, sikerrel integrálni lehet. Hát veszek egy mély lélegzetet és szelídítgetem. Aztán van egy komótosan dolgozó, komoly belső világgal működő gyermek, aki szívesen jár közénk évek óta. Csendes, de hozzám sokat beszél, elmeséli, mit rajzolt, itt van idő arra, hogy odafigyeljenek rá és látszik, hogy élvezettel dolgozik. Biztonság kell az alkotáshoz. Érzelmi, lelki, anyagi, fizikai, mindenféle tekintetben. Elfogadás. Egyébként az élmény bennmarad, feldolgozatlanul. S a haladó orvostudomány szerint az így elakadó energia okozza azokat a belső érzelmi blokkokat, amelyek évek múlva fizikai tüneteket okozhatnak.

–   Tanítod azt is, hogy egymás rajzaira hogyan reagáljanak? Az órán óhatatlanul felmerülnek ilyen helyzetek. Adsz nekik megfigyelési szempontokat, hogy az érzékenyítést, építő kritikát segítsék?

–   Igen, erre is jó a csoportos oktatás – holott az alkotás maga egy magányos folyamat lenne – hogy megtanítsuk őket, mit nézzenek, hogyan nézzék. Felvehetnénk 15 növendéket, a jól irányítható közösség azonban 8-10 fő. A második évben már a legtöbbször fél szavakból értjük egymást. Tanulunk egymástól. Kijelölöm az értékelés szempontjait az óra feladata szerint, pl. alap- és, kiegészítő színek, a rajz elhelyezése, a grafikai jelek használata, színezés, satírozás. Történik olyan is, hogy megadom, mire figyelünk, de a gyermekből más jön ki. Azt is értékeljük. Hiszen az élet is ilyen. Persze a túl nagy szabadság se jó, de nem kell a növendékeket túlkorlátozni. Szándékosan nem mutatok nekik mintákat, hogy ne befolyásoljam őket, vagy több mintát mutatok, ha szükségük van rá. A művészetet ezért nehéz tanítani, mert mondom-mondom, de nehezen értik meg. Izgalmas például a feladatkiadás. Most a Fazekasban hetedikben tanítok, a feladatkiadás percek kérdése. Ezzel szemben egy nem művészeti alapiskolában sokkal hosszabb ideig tart, míg megértik a gyerekek, mit kérek tőlük. Merthogy ezt nem érteni kell, hanem megérezni. Ez egy jobb agyféltekés funkció. S mivel idejük nagy részében azt várják el tőlük, hogy a rációt használják, időbe telik, míg áthangolódnak és képesek szárnyalni. Aki ezt 45 perc alatt eléri, nagy varázsló!

–   Ha már varázslat, a pedagógus mellett élő művész lényednek milyen aktuális izgalmai vannak?

–   Hú, most egy hatalmas kiállításra készülünk. „Színek üzenete” címmel mutatok be közel….képet a Csallóközi Múzeum szervezésében a dunaszerdahelyi sárga kastélyban február 20. és március 29. között. Ekkora képanyaggal még soha sehol nem sikerült megjelenni, nagyon várom. Márciusra rajz- és énekversenyt szervezünk, húsvét táján pedig Maszatoló néven nyitott festészeti műhelyt tartunk, ahol az egész család nagymamától apukán át öcsikéig mind együtt alkothat közösen. Jól indul a második félév. A rajztanárok országos egyesületének is tagja vagyok, lehetőség és feladat van bőven!

Keretezzünk… szülői beszámolókkal, szakmai zárszóval

Julcsi kicsi korától kezdve imádott rajzolni, oviban a napi termésünk napi 3 rajz volt, nagycsoportosként kezdett Teri nénihez járni a Fürdő utcai óvodában előkészítőbe, most a Fazekasba járunk. Most, hogy többen is gratulálnak hozzá, most kezdi megérteni, hogy ez az első hely valami nagy dolog. A városi pályázat számára nagyobb élményt nyújtott, nagy becsben tartja az ott kapott könyvjutalmat.

Emma nagy rajzolós volt az oviban és ez a szerelem azóta is tart. Érdekes, hogy mennyire ragaszkodik ehhez a tevékenységhez. Edzésre is jár, többször volt időbeli ütközés és a festészetből soha nem enged. Az első félév során egy hétig magas lázzal feküdt, de két lázas állapot között felkelt és ontotta magából a krétarajzokat. Jó dolog a művészet, mert kapu. Egy csomó dolog kijön rajta keresztül, ami máshol nem. A test sportol, ez meg a léleknek tesz jót.

Bars az iskolakezdés izgalmait buzgó rajzolással vezette le. Szünetben írólapot kért és belefeledkezett az alkotásba. Amikor megkérdeztem, mi történt ma a suliban, fél órán keresztül képes volt mesélni – a rajzairól. „Mondd, a rajzolós szünetek között vannak néha tanóráitok is?” – kérdeztem egy hét után viccelődve, mire gyermekem mélyen a szemembe nézett, mint akit kizökkentenek álmából – „Persze, anya, de azokon nem történik semmi”. Hát, így kezdődött. Októberben már üzentek a tanító nénik, hogy nem győzik írólappal, vegyünk rajzfüzetet, aztán jött a hír, hogy Teca néni festészetet indít a Vaszaryban is, nem volt kérdés, hogy jelentkezünk-e. Azóta szárnyalunk. A konyhánk csempéit A3-as krétarajzok díszítik, a harmadik rajzfüzetünket fogyasztjuk, sőt néha más órán is ihletet kapunk, s csak a félév végére sikerült megálljuk, hogy legalább a matematika könyv lapjain ne induljon ceruzánk holmi bohó, kesze-kusza cirádára.

Hunor…

Bélik Eszterke…

Vekerdy Tamás

Az ismert gyermekpszichológus fülszövege Barabás Zsófi és Moizer Zsuzsa Mindenki tud rajzolni című, a közelmúltban megjelent foglalkoztató könyvéhez

–   Szülőként mit tehetünk azért, hogy a gyermekünk szeressen rajzolni, és rátaláljon az önkifejezésnek erre a módjára? – kérdezem Frankó Dóra pszichológust, tanárt, rajzterapeutát

–   Rajzoljunk mi is! – A példa ragadós. Nem baj, ha három lába van, az is kutya, ha megegyezünk benne. Ha azt hallja, hogy „Á, én nem tudok rajzolni!”, akkor bizony ezt fogja a tudat alattija követni és már csak évek kérdése, hogy magáról is elhiggye. Vegyünk eszközöket! Legyen otthon kéznél gyurma, (mindenféle: hőre keményedő, porcelángyurma a nagy sláger, esetleg agyag, sóliszt, de a linzertészta és a mézeskalács is tökéletes alapanyagok). Vegyünk ecseteket, többet is, egy vékonyabbat, egy vastagabbat, rövidebbet, hosszabbat, hegyeset és tömzsit, sűrűt és ritkát, hogy tapasztalhassa meg a gyermek a különbségeket. Legyen egy hely, ahol nyugodtan dolgozhat, nem gond, ha elcsöppen, kifolyik, átázik. A konyhaasztal újságpapírral beborítva szombat délelőtt, míg anya főz, tökéletes. Kössünk a kicsi nyakába kötényt, köpenyt, egy befőttesüvegbe öntsünk 15 percenként tiszta vizet és máris kész az alkotó környezet. Ja, és dicsérjük meg minden „kész” művét és hallgassuk türelemmel, mit mesél róla. Ne fikázzuk, hogy „Eeez háááz?! Hiszen se ajtaja, se ablaka, se teteje, se kéménye, mégcsak nem is szögletes!” Csak ennyit mondjunk: Csodaszép! Vagy ezt: Szívesen beköltöznék! Ezzel elismerjük, szeretjük, elfogadjuk, fejlesztjük, éltetjük gyermekünket, és azt üzenjük neki: értékes vagy!

Kádek Kata

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

*